Esz a fene.
Már megint, még mindig.
El akarlak felejteni. Szép is lenne. Egy szép tavaszi napon, mondjuk a tegnapin felébrednék, rád gondolnék és egyszerűen nem éreznék semmit.
Szétnéznék a ruháim között -ez amolyan kávépótló rituálé- és kicsit sem gondolnék arra, hogy -Hú, ez lesz majd rajtam, mikor meglátsz.
Csak kiválasztanék valamit, meg se nézném mit, felvenném és kisétálnék az utcára. Hidegen hagyna, hogy szembejössz-e vagy sem, vagy hogy mit szólsz majd. Csak azt tudnám, hogy én majd nem szólok semmit.
Igen. Ezt akarom.
És nem csak akarom, meg is próbáltam. Csakhogy nem ment.
Érted te ezt?
Akarok másra nézni, akarlak nem látni.
Elmegyek más vidékre, megnézek másokat. Tetszelgek, kedves vagyok, táncolok és kikezdek akivel lehet. De mindegy is, végül magam rázom le őket.
"Kotyog csak féltelin,
mi megtelést erőltet.
Elhagylak, s lépteim
megint mögéd szegődnek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése